Kása Terka Kiss Jánosné

Születtem 1948. szeptember 12-én, Feldebrőn.
Mint átlagos, falusi ember éltem az életemet, a küzdelmes mindennapjaimat 1980-ig.
Az általános iskolai tanulmányaim után, az egri Alpári Gyula Közgazdasági Technikumban végeztem a középiskolát. Ahol az érettségi mellett, mint vállalati statisztikus, tervező, és könyvelő-i szakképesítést is szereztem. Utána a helyi Feldebrő-i Rákóczi Mg-i Szövetkezetben dolgoztam gépkönyvelőként.
Rajzolgatni már az általános iskolában is szerettem. De mert nem találtak kiugró tehetségnek, nem istápolt senki. A rajz ,,mániámat” a későbbiekben firkákkal, és füzetek, dossziék feliratozásának díszítgetésével éltem ki. Kézügyességemet – úgymond – ,,hasznosabb” dolgok készítésére fordítottam. Sokat hímeztem, kötöttem, horgoltam, subáztam, makraméztam, stb. A textil alapú kézimunkák, szinte minden vállfaját megtanultam, és azok felhasználásával különböző használati tárgyakat készítettem.
Egészen 1980. tavaszáig éltem így, -- két kisgyermeket nevelve -- mikor is megtámadott egy gyógyíthatatlan betegség a PCP, leánykori nevén: sokízületi gyulladás. Amellyel az orvosok szerint, meg kell tanulni élni. Hát, nekem ez a mai napig nem megy! Kerestem-kutattam a gyógyulás útját, ám hiába reménykedtem. Testem egyre erőtlenebbé, járásom egyre nehezebbé vált, végtagjaim mindinkább eldeformálódtak. Történt mindez, állandó gyógyszerezés, és az alternatív gyógymódok ezerféle módjának kipróbálása mellett. Egészen addig tartott állapotom romlása, amíg 1999. októberében, egyre gyakoribb lábizom rángásnak következtében elestem, és azóta sem tudok lábra állni.
2000. februárjában, és márciusában három nagy, nyaki gerinc műtéten estem át. Addigra ugyanis 99%-ban lebénultam. Öt hónapig tartó kórházi kezelés után hazatértem. A gyógytornásznőm, feladatként szabta ki nekem, hogy eldeformálódott kezeim erősítésének céljából, írjak, rajzoljak.
Így kezdtem el, 2000. nyarán rajzolgatni. Nehezen szokta meg a kezem a ceruza fogását, tartását, irányítását. Filctollat fogtam a kezembe, mivel annak már a papírhoz való érintése nyomot hagy ott. Nem igényel fizikai erőkifejtést. Hátránya, hogy időnként ott is nyomát hagyja, ahol nem kellene!
Virágokat rajzoltam kockás lapra, egyrészt a rajzlapok ,,pocsékolásának” elkerülése, másrészt az arányok könnyebb eltalálásának, húzásának segítése végett. Majd sima lapra kezdtem festegetni. És mivel nem tanultam rajzolni, Isten keze vezette az enyémet, rámutatva, mintegy véletlenül, a festés fortélyaira. Nézegettem a mások képeit, segítségül kaptam néhány könyvet, amely a rajzolás, festés technikájával foglalkoztak. Számtalan sajátos (csúnya), és majdnem virágkinézetű virágot rajzoltam, ahogy göcsörtös, agyondeformálódott kezem, több mint félévi ceruzafogás kihagyása után kezdett visszatalálni, használatának technikájához. Elképzelni sem képes az, azt a kínlódó akarást, amivel elértem, mostani állapotomat, aki ilyenen keresztül nem vergődött!
Azután a figurák következtek. Csokipapírok figuráinak másolásával, ami igencsak megdolgoztatott, mert azok egyáltalán nem az én ,,stílusomban” készültek. Így nem is hasonlított a két kép egymáshoz soha. (Óh, hogy örültem, amikor azt hallottam, a képeimet nézegetők szájából, hogy felismerhető a stílusom!) Majd meseillusztrációnak beillő képek következtek. Sok-sok állatfigura, mert emberi arc színét leginkább visszaadó színű filctollra, csak nagyon sokára bukkantam. Számtalan készlet kipróbálása után, egyetlen 30 db-os készletben bukkantam véletlen módon, csak rá, a ritkán használatos lilák, sötétkékek, sötétbarnák, jajvörösek között. A figurás képek maguk után vonzották, a róluk szóló történetek leírását. És sorra születtek meg a képes mesék. Amikor pedig nem mesefigurát rajzoltam – mert már napi munkámmá vált a rajzolás – különböző képeket rajzoltam, festettem. Ösztönszerűen, az emlékeimből, bent a szoba négy fala, és a kerekesszék korlátai között. Ahonnan betegségem a mai napig nem enged ki. Mivel 100%-ban nemcsak mozgáskorlátozott, de rokkant is vagyok, lábra állni nem tudok, önmagam ellátására képtelen vagyok, állandó segítőre van szükségem.
Ez, egy állandóan tevő-vevő, jövő-menő embernek, ép ésszel elviselhetetlen. Talán éppen ezért mondhatom, hogy igaz a mondás: ha Isten elvesz valamit tőlünk, ad helyette mást!
Elvette a lábamat, de visszaadta kezeim olyatén mozgását, hogy az asztalra felrakva ,,alkossak”. És ezért is nagyon hálás vagyok Neki. Mert megengedte nekem, hogy a teljes kiszolgáltatottság világából elmenekülhessek, egy szép, a magam által felépített világba. Ahol a szeretet, a jóság, egy- más segítése lakozik. Ellentétben a mai elanyagiasodott, egymást tipró, a vandalizmust mutató világban.
El kell még mondanom, hogy mindezt csakis úgy tudom megtenni, hogy szerető, mindenben segítő család vesz körül.
Mostanra pedig ott tartok, hogy szeretném ezeket a képeket megmutatni másoknak, és ha valaki érdemesnek tartja arra, hogy értékelje, köszönettel veszem.